Polivokalitás a múzeumban

A világhálón is elérhető Wilhelm Gábor írása, amelyben a szerző a kulturális örökséggel kapcsolatos narratívák elsőbbségéről, státusáról szóló vitához, annak múzeumi vonatkozásaihoz szól hozzá a Kontaktzóna első projektjéből kiindulva. A szöveg a Tabulában jelent meg 2009-ben (12. évfolyam, 1. szám) Kontaktzóna – egy kísérleti múzeumi projekt helyszínei címmel.

„A polivokalitás alapfilozófiája az, hogy a sok hang és nézőpont kombinációja egyszerre képes fel- és elfedni a jelentést, azaz a kulturális tárgyak jelentései önmagukban bizonytalanok, többértelműek. A sokféle érdekeltségű és perspektívájú személyek együtt megfelelő kontextust adhatnak az értelmezés számára. A múltat tehát folyamatosan átértelmezzük a változó kontextusoknak megfelelően. Minél nagyobb a kétértelműség, annál inkább szükség van az értelmezés összetett folyamatára.
A polivokalitás kihívása az idő kihívása is egyben. Az interaktivitás magában foglalja a mozgást, a változást, a valódi dialógust és olyan diskurzust, mely nem a »hagyományos« objektifikáló időtlenségébe helyezi a kulturális praxist.
A múlthoz fűződő viszony ugyanakkor szintén sokféle lehet. Számos célra használhatjuk a múltat, sokan pedig nemcsak használni akarják, hanem értelmezni is. Eltérő érdekek, eltérő, szemben álló értelmezések létezhetnek egymás mellett. A múzeum jelenleg csak egy hang a sok közül, noha sajátos helyzetben van, és sajátos történelem eredménye. […]
Ha elfogadjuk, hogy nem csak egyetlen hozzáférés lehetséges a kultúra dolgaihoz, akkor a következő kérdésünknek a megközelítések egymáshoz való viszonyát kell érintenie. Ha több ilyen van, van-e kitüntetett közöttük? Ha ellentmondanak egymásnak, akkor mi alapján lehet választani? Vajon az egyes eltérő megközelítések státusa azonos-e? Kiegészítik egymást, vagy ugyanazért a helyért küzdenek?
Másrészt itt már nemcsak az értelmezések lehetőségeiről és kapcsolatáról van szó, hanem az értelmezők lehetséges csoportjairól is. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ha nincs kitüntetett csoport, akkor bárki előtt szabad az értelmezés. Ettől kezdve nem csupán a kultúrakutató, az antropológus és a muzeológus nem élvez elsőbbséget, hanem adott etnikumhoz tartozók sem. Ha nincs újabb metanarratíva, amely megkülönbözteti az értelmezéshez közelebb vagy távolabb állókat, akkor az olyan párbeszédek, melyek a kutatók és a kutatottak között zajlanak, leszűkítések maradnak.”

A múzeumok mint a kultúrák közötti párbeszéd helyszínei

Megjelent a Museums as places for intercultural dialogue: selected practices from Europe címmel a 2009-es, azonos című Gruntvig-program angol nyelvű összegző kötete (szerkesztette Simona Bodo, Kirsten Gibbs és Margherita Sani). Ebben a programban vett részt a Néprajzi Múzeum a Kontaktzóna – interkulturális dialógus és együttműködés című projektjével.

A könyv olasz, spanyol, holland, angol, ír és magyar esettanulmányokon keresztül mutatja be a múzeumok anyagainak újfajta értelmezési módjait, a látogatókkal való párbeszéd és együttműködés különböző kísérleteit, alapvetően az interkulturális párbeszéd lehetőségeit keresve. Milyen jelentéseket és jelentőséget tulajdonítanak egy-egy múzeumi tárgynak a különböző társadalmi és kulturális hátterű látogatók? Milyen érzelmeket kelt, milyen emlékeket ébreszt fel, milyen gondolatokra vezet minket egy képzőművészeti alkotás, egy régészeti lelet, egy néprajzi tárgy vagy egy kőzetdarab? A múzeumok ezekben a helyzetekben nem arra törekednek, hogy valamiféle intézményesített tudást adjanak át a látogatóknak (például egy kiállításon keresztül), hanem a múzeumba bejövő egyének, csoportok véleményének, értékelésének kívánnak teret engedni. Hogyan viszonyul a „helyi” kultúrához a „bevándorló”? Milyennek látja a „helyi” lakos a múzeumban bemutatott, időben és/vagy térben távoli, „idegen” kultúrákat? Mindannyian kultúrateremtők vagyunk – mondja Christina Kreps (University of Denver) –, a múzeumi munkát erre az élő kultúrára és valamennyiünk kreativitására kell alapozni. A művészetekről való beszédmódban például nem csak az európai esztétikai normáknak van helye – mondja Jagdish S. Gundara (University of London).

A kötetben felsorakoztatott példákban a muzeológusok, kurátorok vagy múzeumpedagógusok változatos formákban találkoztak közönségükkel. Rendeztek kiállítást a közönség által alkotott tárgyakból, felkérték az „utca emberét” múzeumi tárgyak kiválogatásához egy kiállításhoz, a legkülönfélébb beszélgetések és játékok segítségével értelmezték közösen a múzeumi anyagot, vagy akár színjátékokat szerveztek a tárgyak felhasználásával. A látogatók tehát nemcsak újfajta segédleteket kaptak a múzeumok által közvetített történetek megértéséhez, hanem maguk is új jelentésekkel gazdagíthatták a gyűjteményi anyagokat, sőt, társkurátorokká vagy társalkotókká válhattak!

A kiadvány elérhető a Néprajzi Múzeum könyvtárában!